A blog újra megnyitja kapuit,mivel úgy éreztem szinte kihalt a blog. :( (S innen is köszönöm Adisonnak a sok támogatást és csodás kinézetet) remélem a mostani próbálkozásom végre valami csoda folytán tetszeni fog nektek :) Ez az elgondolás sokkal megfontoltabb és tisztább, nekem legalábbis jobban tetszik.
Egyszer azt mondták nekem, hogy ha meghalsz jobb helyre kerülsz. Én úgy voltam vele, engem nem érdekel, ameddig élek, kit érdekelnek a halottak. Aha. Akkor még nem találkoztam vele. Talán ő volt az aki miatt új értékrendbe kezdtem sorolni az embereket. Nem csak személyeknek vettem őket, akik járnak-kelnek. Hanem egy burjánzó életnek véltem. Hiszen én is az vagyok. Ember. Ahogy a halottak is azok voltak egykor. S akármennyire is tiltakoztam egy lehetetlen felvetés ellen. Szellemek igenis vannak.
***
- Hogy nézek ki? - hangos sipítás hallatszódott egy fülke mögül, ahol legjobb barátnőm Trudy próbált fel különféle ruhákat.
- Nagyszerű - válaszoltam unottan. Miért is jövök mindig vele vásárolni? Mindig az a vége,hogy minden egyes szál ruhát felpróbál ami csak létezik.
- Nem is látod! - rovott le, majd kilépve a fülkéből, fülig érő mosollyal tekintett rám.
Egy gyönyörű bézs színű pánt nélküli báli ruha volt rajta, testéhez kitűnően hozzá simult, én pedig elámulva pislogtam rá.
- Azta - tátottam el a szám, majd elismerően rámosolyogtam - neked való.
Boldogan körbe fordult s ugrálva visszaszökkent a próbafülkébe. Mary 'n' Ross takarékos üzlet volt, nem mindig volt szerencsénk megfelelő ruhát keresni, de ez alkalommal Trudy szerencsés volt, én pedig amúgy sem megyek a télköszöntő bálra, két okból kifolyólag.
Egy, utálom a bálokat. Túl giccsesek, mindenki táncol, köztudott, hogy én nem tudok táncolni, fúj.
Kettő, nem hívott el senki. Amit nem is bántam. Bár volt egy kis hiány érzetem, mintha senki nem figyelne eléggé rám. Persze ott voltak a szüleim, a dilinyós apám és konyha őrült anyám. De nekem nem a szüleim kellettek, hanem egy fiú, aki végre nem kőbunkó.
Szeptember kezdetével az idő egyre rosszabbra fordult, így dideregve léptem be a házunk kapuján. A meleg konyhába beérkezve egy fáradt sóhajjal ültem le az asztalhoz.
- Oké, csak kétszavas választ adj, mi a vacsi? - kérdeztem, és reméltem anyu nem ultra sok kaját csinált megint.
- Csirke és krumpli - Már megkönnyebbültem fújtam ki a levegőt amikor anyu természetesen folytatta - fehér Mahagóni szósszal, spárgával, édes savanyú öntettel és szőlőborral ízesítve.
Meglepetten bámultam a tányéromra, majd valamiféle kibúvó reményében pillantottam apura.
- Ne nézz így rám Catherine, szerintem finom - korholt le, s tovább evett. Mondtam már, hogy apuval csak egy dologban nem értünk egyet? Abban,hogy ő képes mindent megenni. No comment.
Szem forgatva kezdtem neki a vacsorának, ami Amerika éves fogyasztásával vetekszik.
Éjszaka nagyon furcsa álmom volt. És most nem arra a furcsa álomra gondolok, amikor valaki emberevőmajmokról álmodozik, hanem amikor sötétség van és csak egy kétségbeesett hangot hallok ordítani: "Segíts"....
